Szabad-e Schönstattot kegyhelynek nevezni?
-részlet-
(A teljes szöveg itt található!)
Egy összehasonlítás Fatimával ezt ismételten és világosan tudatosítja bennünk. Abbéli hitünkkel összefüggésben, hogy Schönstatt Isten műve, itt csak egy összehasonlítási pontot emelek ki: a felismerés forrását itt is, ott is.
Sok olyan ember van, akiknek a belső átalakulásukhoz szokatlan, széles körben látható és kézzelfogható csodákra és jelekre van szükségük. Úgy tűnik, hogy Isten jóságában és bölcsességében Fatimán keresztül számol velük.
Másoknak van erejük és kegyelmük, hogy a megszokott, szolid hitigazságokban elmélyüljenek, hogy az életet még a legnehezebb helyzetekben is jól kezeljék. Ők erős támaszra lelhettek Schönstattban, ami soha nem hivatkozott sem látomásokra és jövendölésekre, sem a fizikai rendnek ellentmondó csodákra. Ott minden Isten akaratán és működésén alapszik, amint az minden gondviselésben hívő keresztény számára könnyen felismerhető a mindennapi életben és a világ eseményeiben.
Tekinthetünk-e hasonlóan a szentélyünkre, mint más kegy- és zarándokhelyekre, ahol a Szűzanya „különleges módon felállította trónját”? A Schönstatt Család igent mond erre a felfogásra.
Az Alapító okirat a következő szavakban csúcsosodik ki:
„Ne okozzon gondot nektek a kívánságtok teljesülése. Ego diligentes me diligo...”
Döntő jelentőségű volt és marad számunkra a kérdés egyértelmű megválaszolása, hogy az isteni Gondviselés tervét helyesen értelmezzük, vagy saját vágyálmainknak az isteni szándékkal való felcseréléséről van szó?
Kezdettől fogva tudatosan hangsúlyt helyeztünk az erkölcsi értelemben vett csodákra, de a fizikai rend csodáira nem. Ez így felelt és felel meg az Alapító okirat szellemiségének és szavainak, ami mindig csak kegyelmi kincsekről és kegyelmi csodákról beszél. Így felelt és felel ez meg Schönstatt – mint nevelő és nevelési mozgalom – karakterének, és annak a kifejezett szellemi sajátosságának, ami állandóan a következő két bibliai igére irányul: „Ti keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és mindezt megkapjátok hozzá” – „Az Istent szeretőknek minden javukra válik!”
A központi gondolat, hogy Schönstatt az isteni művek három kritériumát hordja homlokán:
- Az eszközök és közvetítők jelentéktelensége,
- a szemben álló nehézségek nagysága,
- a gyümölcsözőség mélysége, tartama és mértéke.
Aki ezt a három mércét kritikusan fekteti a schönstatti történelem mellé, miután mélyebb betekintést nyert minden részletbe; aki hittel hagyja, hogy hasson rá a kis csermelyekből eredő életfolyam, mely annak ellenére is érvényesül és hatalmassá válik, hogy minden irányban a legnagyobb akadályokba ütközik, és hiányos, emberi hatékonyságú eszközök és ösztönzések juttatják előre; aki tudja, hogy milyen sok hősiesség ébredt minden szinten, és így számtalanul sok életet és szabadságot ajánlottak fel a Szűzanyának művéhez; annak nem okoz nehézséget állításunk hitelessége, mely magától és meggyőzően egy erkölcsi bizonyossággá sűrűsödik.
A zarándokhelyek története azt mutatja, hogy azok keletkezésénél Isten nem ritkán a nép egyszerű jámborságát használja, ha ahhoz sokszor később legendás csodák is hozzá szoktak járulni. Nem áll ellentmondásban az egészséges Gondviselésbe vetett hit lényegével az, hogy Schönstatt esetében a tudatos és megvilágosodott egyéni tevékenység is komoly szerepet játszott, hogy ezt a jámborságot célratörően irányították, hatásait és gyümölcseit pedig gondosan figyelték azért, hogy a Gondviselésbe vetett hiten keresztül belőle egy fentről jövő érthető visszhang váljék hallhatóvá. Ez az egyéni tevékenység a maga időn túlmutató és időszerű jelentőségében fényes és hatékony igazolást nyert a Szentatya nevezett enciklikájában (XII. Pius: Mystici Corporis Christi - Jézus Krisztus titokzatos testéről szóló enciklika) az ember kegyelemmel való együttműködésének szükségességéről szóló fejtegetése által. Az általa megütött hangok számunkra annyira megszokottak és ismerősek, hogy abban rögtön újra felfedezzük az Alapító okirat nyelvezetét, olyan erősen érintkeznek itt is, ott is a gondolatmenetek.
„Nem kevésbé tér el az igazságtól azoknak a veszélyes tévedése sem, kik abból a titokzatos kapcsolatból, mely mindannyiunkat Krisztushoz fűz, valami egészségtelen úgynevezett, quietizmust igyekeznek levezetni. E felfogás minden keresztény lelki életét és az erényekben való haladását egyedül az isteni Lélek tevékenységének tulajdonítja, s kizárja és háttérbe szorítja azt a velejáró, mintegy segítő munkát, melyet nekünk kell végeznünk. Nyilvánvalóan senki sem tagadhatja, hogy Jézus Krisztus Szent Lelke az egyetlen forrás, melyből minden természetfeletti erő az Egyházra és annak tagjaira árad. Hiszen – amint a zsoltáros mondja – ’az Úr adja a kegyelmet és dicsőséget’. Hogy azonban az emberek kitartsanak a szentség gyakorlatában, hogy buzgón gyarapodjanak a kegyelemben és az erényekben, továbbá, hogy ne csak maguk törjenek serényen a keresztény tökéletesség csúcsai felé, hanem tőlük telhetőleg másokat is erre tüzeljenek, mindezt csak akkor akarja művelni a mennyei Lélek, ha az emberek maguk is nap-nap után szorgos munkával közreműködnek ebben. Mert amint Szent Ambrus mondja: ’nem az alvóknak jutnak a mennyei adományok osztályrészül, hanem a törekvőknek’.”
Az Alapító okirat gyors áttekintése megmutatja, milyen erőteljes hangsúlyt kap ez az állandó, szinte hősies együttműködés. Ezt állítja a Szűzanya különleges kegyelmi adományainak előfeltételeként.
Nos, visszatérek ismét a szeretetszövetségünkhöz, az egész család helybeli központosításához. Marad még egy elmélyíteni való gondolat, ami említésre került: a szeretetszövetségünk helybeli központosítását összefüggésbe akartuk állítani a kegy- és zarándokhelyek teológiájával és pszichológiájával.
A kegy- és zarándokhelyek teológiája a teljes isteni függetlenség teológiája és az emberi alázatosság teológiája.
Mit akar tehát a jó Isten azáltal mondani, hogy a tervébe kegy- és zarándokhelyeket szőtt? A dogmatika alapján nem azt kellene mondanunk, hogy a normális kegyelmi eszközök a szentségek? Kétségtelenül. De mivel a szentségek egy általános intézmény, amiről elmondhatjuk, hogy mihelyt az anyag és a forma megvalósul, azt a kegyelem is követi, ezért el kell ismernünk, hogy a jó Isten ezáltal bizonyos módon megkötözte magát. Amint tehát a pap az anyagot és formát méltó módon megvalósítja, az a jó Istent „kötelezi”, hogy kiossza a megfelelő kegyelmeket is, amik ahhoz kapcsolódnak.
Nézzék, ezen túl a jó Isten nyilvánvalóan szeretné a cselekvési módjának szuverenitását még inkább dokumentálni. És hogyan teszi ezt meg? Hogy – a mi szemszögünkből nézve – „önkényesen” bizonyos helyekkel bizonyos kegyelmeket összeköt. Nem kellene igazából megvallanunk, hogy az így tekintett zarándokhely-teológiában valójában az élő Istennek a teremtménnyel szembeni sajátos függetlensége rejlik? Amit a jó Isten minden esetben akar, az ugyanaz: elismertetni saját szuverenitását, és bennünket valamilyen módon függőségünk tudatára ébreszteni. És ezt Ő tudja, teszi, és kiváló módon tette azáltal, amit mi a kegyhelyek teológiájának nevezünk.
Hengstenberg professzor egy modern filozófus. Korábban protestáns volt, tehát felekezetet váltott. Ő hozzám hasonlóan küzd az olyan gondolkodásmód ellen, ami csupán nagy gondolatokból táplálkozik, de az életet nem veszi figyelembe. Rendkívül szép módon emeli ki azt a gondolatot, amit én is éppen említettem. S ez így még hatásosabb, mint ha egy pap írta volna:
„Hogy a szentségekben kegyelmeket kapunk, ezt megtanultuk. De hogy a kegyhelyeken általunk semmilyen módon nem meghatározott és befolyásolt körülmények között olyan kegyelmeket kapunk, amiket így egyetlen más helyen sem kaphatunk meg, az bosszúságot jelent számunkra. Zokon vesszük, hogy Isten ’illegálisan’ osztogat kegyelmeket. Valójában az ilyen kegyelmek elfogadása és elismerése különleges alázatot kíván tőlünk, ami egy szellemi tekintélynek való alávetettség által így soha nem valósulhatott volna meg.
Nem teljesen értelmetlen az, hogy léteznek ilyen kegyhelyek, bár Krisztus az ő Istenségével jelen van minden templomban az oltáriszentség révén? Krisztus bizonyos mértékben a papok hatalmába került. A pap határozza meg az átváltozás helyét és időpontját. Nem olyan, mint egy szükséges, kiegyenlítő alázat, hogy Isten kegyelmeket oszt egy általunk nem választott helyen? – A kegyhelyeken Isten meg akarja mutatni, hogy Ő megáldja azt, akit akar, és amikor akar; hogy Istent ott kell keresni, ahol megmutatkozik; hogy Őt ott kell hallgatni, ahol beszél, és akkor kell hallgatni, amikor Ő megszabja annak idejét. Ez a kegyhelyek keresztény-realista értelme."