Schönstatt alapítása
(1914)
 
Régóta nem láttuk egymást. Először is újra köszöntöm önöket ezzel a szép köszöntéssel: Nos cum prole pia - benedicat virgo Maria! (Kisdedével Szűzanyánk - szent áldását adja ránk!) Ezen a helyen most hangzik fel először ez a köszöntés. Hangozzon tovább, zengjen tovább vég nélkül, örökké!
Apa, anya és a gyerekek együtt örülnek, amikor végre saját házukba költözhetnek. Még akkor is, ha az kisebb és szegényesebb az elhagyott gazdag bérlakással szemben. Az a gondolat, hogy ez a mi házunk, minden más hátrányt bőven kiegyenlít. Ezt a tiszta családi örömet élvezhetjük ma mi is. Ez a kis kápolna a mi kis társaságunké, melynek élén égi anyánk tevékenykedik. Egészen és kizárólag a miénk. Irigykedés nélkül átengedjük most másoknak a szebb házikápolnát, eddigi bérlakásunkat. Örülünk, és senki sem foszthat meg minket ettől az örömtől. Sőt, az öröm mellett még a jogos büszkeség is megdobogtatja ma a szívünket. Mert ezt a szentélyt, amely emberemlékezet óta többé-kevésbé elhagyottan, siváran és üresen állt itt, általunk, a mi kívánságunkra restaurálták és ajándékozták a Szűzanyának. Legalább is azóta, amióta palottinusok járnak-kelnek itt, nem láttak ezek a falak szebb berendezést. Nem tekinthetnénk-e ezt az örömteli tényt fiatal kongregációnk további fejlődését illetően egy kedvező előjelnek?
Minden bizonnyal! Nagyszerű vállalkozás lenne, a legjobbak szorgalmára és verejtékére érdemes, ha az intézetünkbe egy minden eddigit meghaladó, izzó Mária szeretetet és az erények megszerzésére irányuló elszánt törekvést vihetnénk.
De miért is beszélek olyan óvatosan és tartózkodóan? Elvesztettem volna az önökbe vetett bizalmamat? Jóllehet virágzó kongregációnknak csak egy tört része van még itt jelen. De a romokon hamarosan majd új élet fakad. Kezeskedik erről az elmúlt évi hűséges munkájuk, és az elsajátított igazi máriás szellem. Talán a szünidei hétköznapokban némely eszményük megkopott. Lehet hogy néhány elvük sem állta ki a gyakorlati élet próbáját, pedig ezt már a sajátjuknak és megváltoztathatatlannak tartották. De egyvalami biztosan megmaradt, az a meggyőződés, hogy a kongregáció egy igazi tagjához erkölcsi és vallási nagyság tartozik. És ugyanúgy, mint az elmúlt tanév végén, most is áthat bennünket a győzni akarás, el akarjuk érni a kongregációnk eszményét. Nem, nem vesztettem el az önökbe vetett bizalmamat! Biztos vagyok benne, hogy az eddigiekre építve nagy lépésekben haladunk majd előre ebben az évben is, úgy ahogy azt tavaly elhatároztuk.
De nem a hivatásuknak ilyen lassú kibontakozása és az így létrejövő egyre magasabb fokú apostoli szellem az, amit célul szeretnék kitűzni önöknek. Az én kívánságom sokkal magasabbra mutat. A hivatásunknak megfelelő tökéletességnek és életszentségnek az elképzelhető legmagasabb fokát kell mindannyiunknak elérnünk! Nem egyszerűen valami nagyra vagy még nagyobbra, hanem az elképzelhető legnagyobbra kell teljes erővel törekednünk! Egy ilyen szokatlan követelménnyel érthetően csak egy szerény kívánság formájában merek előhozakodni.
Ha tudni szeretnék, hogy honnan ered ez a kívánságom, akkor elmondhatom önöknek a szívem titkos tervét.
Amikor Péter a Tábor hegyen meglátta Isten dicsőségét, elragadtatással így kiáltott fel: "Uram, jó nekünk itt lennünk! Építsünk itt három sátrat!" - Mindig újra ez jut az eszembe, és már többször is megkérdeztem magamban, hogyan lenne lehetséges, hogy a kongregációnk kis kápolnája egyúttal a mi Táborunk is lenne, ahol Mária dicsősége megnyilvánul? Kétségtelenül nem tudnánk nagyobb apostoli tettet véghezvinni, és értékesebb örökséget sem hagyhatnánk utódainkra annál, mint hogy Úrnőnket és Nagyasszonyunkat arra késztetjük, hogy állítsa itt különleges módon fel a trónját, ossza kincseit és hassa a kegyelem csodáit. Sejtik ugye, hogy mire célzok: szeretném ezt a helyet egy zarándok- és kegyhellyé alakítani a rendházunk, az egész német tartomány számára és talán még azon túl is. Tapasztalja meg Mária dicsőségét mindenki, aki idejön imádkozni, és vallja meg: Jó itt lenni! Építsünk itt sátrakat, legyen ez a kedvenc helyünk! Ez egy merész gondolat, a nagy nyilvánosság számára majdnem túl merész, de nem túl merész önöknek! A világtörténelemben mily gyakran volt a kicsi és jelentéktelen a nagynak és legnagyobbnak a forrása. Miért ne lehetne nálunk is hasonlóan? Aki ismeri a kongregáció múltját, annak nem lesz nehéz abban hinnie, hogy az isteni gondviselésnek valami különleges terve van még vele.
Mialatt ezt kimondom kedves barátaim, érzem, hogy rátaláltam a megfelelő hangra. Ugye hogy a szíveik lángot fogtak és a tervemet magukévá tették?! Rábízom tehát önökre ezt a merész tervet a kivitelezéssel együtt, és nem habozom ezt a krónikánkba is beleírni. A későbbi generációk ítélkezzenek majd felettünk! Vajon elérjük-e a célunkat? Amennyiben rajtunk múlik - és ezt már nem ingadozva vagy kétkedve, hanem teljes bizalommal mondom - mi nem fogunk semmit sem elmulasztani. Ahogy szent Alajos, a mi második védőszentünk számára egy firenzei Máriakápolna volt az életszentség bölcsője, számunkra ez a mi kis kápolnánk legyen ugyanez. S ez az életszentség majd szelíd kényszerítő erővel hat égi anyánkra és levonja őt ide közénk.
Több mint öt évszázaddal ezelőtt történt. Véres háború dúlt a franciák és angolok között. Franciaország már-már teljesen elesett. Ebben az időben egy egyszerű falusi lány Normandiában azért ostromolta buzgó imában a Szűzanyát, hogy mentse meg a királyukat. Egyszerre csak megjelent neki szent Mihály arkangyal és így szólt hozzá: "Az, akit a nagy Isten anyjának ismer el, megparancsolta nekem, hogy jöjjek el Hozzád ezzel az üzenettel: Ragadj kardot, ölts páncélt és védd meg az igaz ügyet! Az ellenségtől felszabadítod majd Orleans városát és elvezeted a királyt Reimsbe, a koronázásra. A fierboisi Katalin templomban, az oltár mögött elásva van egy kard. Vetesd ki és ezt kösd föl!"
A lányt Jeanne d’Arc-nak hívták, a történelemben az Orleans-i Szűz néven ismerik. X. Pius pápa 1909. májusában avatta boldoggá.
Úgy érzem most, mintha a kedves Nagyasszonyunk itt, az öreg Szent Mihály kápolnában a szent arkangyal szájával hozzánk is szólna:
"Ne okozzon gondot nektek a kívánságtok teljesülése". Ego diligentes me diligo. Én is szeretem azokat, akik szeretnek engem. Bizonyítsátok be először, hogy valóban szerettek, hogy komoly a szándékotok! Most van erre a legjobb alkalom. Ne higgyétek, hogy a mai komoly és nagy időkben valami rendkívüli dolog az, ha a magatokkal szemben támasztott követelményeket a korábbi generációkénál magasabbra, sőt a legmagasabbra fokozzátok. Az isteni gondviselés terve szerint a világháború a maga hatalmas impulzusaival rendkívüli segédeszköz lesz az önmegszentelésetek művében. Ezt az önmegszentelést követelem meg tőletek. Ez az a páncél, amit fel kell öltenetek, és ez az a kard, amellyel a kívánságaitokért harcolnotok kell! Gyarapítsátok hát szorgalmasan a kegyelmi tőkét! Szerezzetek sok érdemet hűséges és még hűségesebb kötelességteljesítés által, buzgó imaélet által és bocsássátok azokat a rendelkezésemre! Akkor szívesen idetelepszem közétek és bőkezűen osztok adományokat és kegyelmeket. Akkor a jövőben majd erről a helyről magamhoz vonzom az ifjú szíveket, és úgy nevelem őket, hogy hasznos eszközökké váljanak a kezemben."