Kentenich atya: Az „otthon/haza“ - gondolat a vallásos vágy fényében
(Részlet)
(...)
Egy pillanatra tudatosítsuk itt még egyszer magunkban, hogy néz ki jelesen ez az otthontalanság/hazátlanság: Ebben az esetben csak a mai embertípusra kell utalnunk, a kollektivista emberre, akinek a lelkét ez a mindenoldalú otthontalanság formálta ki. A kollektivista ember nem más, mint a radikálissá vált tömegember, aki minden Isten által akart kötöttséget belülről teljesen megtagad. Joggal mondhatjuk róla: a mindenféle otthontól/hazától megfosztott ember. Minden kötöttség gyökeresen fel van oldva benne: az Istenhez való kötöttség, a röghöz kötöttség, az embertársakhoz való kötöttség. Ezt a sok alakban mutatkozó teljes otthontalanságot/hazátlanságot a szó felettébb jogos értelmében “pokolbeli büntetésnek” nevezhetjük. (...) A pokol lényege a teljes otthontalanságban áll, a lelki szembenállásban. Így nézve számtalanul sok mai ember nagy részben már egyfajta pokolban él: teljes otthontalanságban, lelki szembenállásban a lélek és Isten valamint ember és ember között.
Innen kiindulva nem esik nehezünkre, hogy a modern embereknek utat mutassunk a menny felé. A menny lényege a boldog szemlélésben áll; az ember és az Isten és ezzel egyidejűleg az ember és ember közötti, titokzatos mélységű lelki egymásban levés. Azok az emberek, akik itt a földön egymásra találtak, az örök boldogságban megtapasztalhatják e lelki egymásban-levés elmélyülését és kiteljesedését. A mai egész nyugati kultúránk úton van egy sokalakú, mindenoldalú otthontalanság/hazátlanság felé. Ezzel tehát egy földi pokol felé tart és nem az ég felé; még csak nem is valamiféle földi mennyország felé.
„A varjúraj
város felé surrog tova:
hó lesz hamar -
jaj, akinek nincs otthona!“
Ha a természetben valami szerencsétlenség készülődik, elsőként az állatok érzik meg. Így törekszenek a varjak is a mezőkről befelé, az emberek hajlékai felé (a hóvihar közeledtére). Jaj azoknak a varjaknak, akik nem találnak menedékhelyet ebben az ítéletidőben!
Miféle varjakról van itt szó? Ezek az emberek, a nyüzsgő ember-tömeg. Nyugtalanok lettek, mert kultúra-katasztrófa készülődik. A “város felé surrognak tova”. Miféle város felé? Nyilván valami titokzatos város felé, mert minden földi várost egyre inkább elborít a kultúra válsága. Az embernek az otthon utáni ős-ösztönében, mely a világban semmi választ sem talál, hallatszik a jajkiáltás! “Jaj, akinek nincs otthona!“
(...)
A mi saját köreinkben is növekszik az otthontalanság. Az idegen népek, akik az országunkat a háború alatt és a háború utáni időben ellepték, idegen gondolkodásmódot, idegen kultúrát hagytak hátra. Sokan közülünk otthontalanokká váltak. Az „otthon“ szót ugyan ismételgetik, de az otthon lényegét már nem értik. Az otthon számukra tömött erszényt, bizonyos jólétet jelent. De nem ez az otthon. Lehet otthonom akkor is, ha éhes és szegény vagyok. Teli hassal és erszénnyel is lehet az ember teljesen otthontalan.
(...)
Kérdések a szöveghez:
Hol érzem magam otthon?
Hogyan teremthetek otthont?